5. fejezet

Az este leszálltával az emberek egyre nyűgösebbek és nyugtalanabbak voltak. A kisebbek sírtak. Amelyik gyerek esetleg a félig álló testhelyzetben mégis el tudott aludni, azt kis időn belül felsírta a többi. Fáztam mint a kutya és rohadt éhes voltam. A vizet még nagyjából megoldottuk hála az esőnek, de az éhség és a hideg ellen nem tudtunk védekezni, mert mindenkinek csupa víz volt a ruhája. Akinél volt a kézipoggyászában valami kis élelmiszer, az annak egy részét szétosztotta a többiek között, de ez kevés volt, ráadásul nekem nem is jutott belőle semmi. Szerintem elaludhattam, mert mire újra kitisztult előttem a kép, már nappal volt és a fülkében az átázott ruhák miatt, nagyon nagy lett a páratartalom. Fülledt meleg volt. Az éhségérzetemen az alvás sem javított. Ahhoz voltam szokva, hogy ha éhes vagyok, akkor leugrok a sarki McDonalds-ba vagy kinyitom otthon a hűtőt és eszem amit találok. A vagon belsejéből folyamatos nyögések és nyöszörgések hallatszódtak.

- Mióta vagyunk úton? - kérdeztem Anna apját.

- Túl régóta - válaszolta komoran.

- Maga szerint hova visznek?

- Mivel az előbb hagytuk el Prágát, ezért attól függ, hogy merre kanyarodunk tovább. Ha Németország felé, akkor valószínűleg Bergen-Belsen, ha Lengyelország felé, akkor Auschwitz.

Na, ha eddig nem vettem volna komolyan a helyzetemet, akkor Auschwitz hallatán egy másodperc alatt észhez tértem. Most, hogy a saját bőrömön éreztem a súlyát a dolgoknak, már nem volt olyan mókás tagadni az egészet. Ilyenkor vertem a fejem a falba, hogy az órákon nem röhögcsélni kellett volna, hanem odafigyelni. Igazából semmit sem tudtam a táborok belső életéről, csak az elgázosításokat, amit hittem is meg nem is, de inkább nem. Hiába kutakodtam az elmém mélyén, semmi információ nem volt benne, ami most hasznomra lehetne. Mivel a gyomromat mardosta az éhség, megpróbáltam aludni amíg lehetett.

Összerezzenve felriadtam, mikor a vonat fékezni kezdett. A tömeg morajlásából ítélve megérkeztünk a célhoz de, hogy hova, azt még nem tudtam. A vonat nagy döccenéssel megállt. Kérdően Dezsőre néztem és láttam a szemében a rémületet.

- Auschwitz - mondta suttogva. Megérkeztünk a zsidórámpára.

Nem tudtam miért hívják zsidórámpának de amikor láttam, hogy olyan deszkákból összeszögelt rámpákat raktak az ajtóhoz, amilyeneken a marhákat meg a lovakat szokták fel és lehajtani, akkor már magamtól is kitaláltam.

A vonat eleje felől hangos kiabálások hallatszottak, illetve azt is hallani lehetett, amikor a vagonok ajtajait félrehúzták. Egyszer csak a hátam mögött megindult a „fal”. Amint kinyitották az ajtót, úgy fogtak meg a beljebb állók, hogy ki ne essünk, mert eddig az ajtó tartott össze bennünket. A szemünket elvakította a napfény, szinte félig vakon engedelmeskedtünk a katonák parancsainak, de voltak Lengyel foglyok is az SS tagjai között. Pillanatok alatt lezavartak mindenkit. Alig tudtunk lábra állni, mert el volt gémberedve minden tagunk, volt akit úgy kellett - nagyon szépen - kifejezve lesegíteni, de inkább az volt a jellemző, ha szó szerint lerugdostak a vonatról... Körülnéztem és rengeteg embert láttam mindenfelé. Próbáltam a létszámukat megbecsülni, de csak a vagonok száma alapján jutottam némi információhoz. Összesen tizenkét teher, és két személyvagont számoltam. Ha mindegyikbe annyi embert zsúfoltak mint a miénkbe, akkor az alaphangon is legalább ezerkétszáz ember! Gondolom a személyvagonokban utazott a tisztek és a katonák egy része. A nagy csomagok már nem voltak nálunk, de itt még a legkisebb kézipoggyászt is fent kellett hagyni a vonaton. Senki nem hozhatott le magával semmit. Azt mondták, hogy azt majd utánunk hozzák. Tőlünk a harmadik kocsitól kiabálást és jajveszékelést hallottunk. Állítólag valaki meghalt az út során, de innen nem lehetett látni belőle semmit. Jött néhány tiszt és azt mondták, két csoportot szeretnének látni öt percen belül. Az egyikbe a nők és gyerekek, a másikba a férfiak. Elég nagy volt a zűrzavar, mert itt minden katona - vagy az általuk megbízott foglyok - ordítva közölt mindent és azt azonnal végre kellett hajtani. Ismét jöttek az SS pribékek és el kezdték szétválasztani a csoportokat. Sok családnak nem tetszett a módszer, de durván közéjük vágtak egy gumibottal és így végül mindenki arra ment, amerre ők akarták. Dezső és a felesége is így jártak. Mielőtt a nőt elrángatták volna, még visszakiabált a férjének.

- Add neki oda mindenképp! Hallod? Mindenképp! - sikította.

Nem tudom miről volt szó, de nem is rám tartozott. Dezső szorosan fogta Anna vállát és úgy látszik bejött a lány számítása, mert a fiúk közé terelték őt is. Végül engem is oda lökdöstek. Érdekes módon, éreztem a nap erejét, ahogy sütött, de mégis olyan érzésem volt, mintha valami megszűrné a napfényt és be lenne borulva az égbolt. Ezzel együtt furcsa szag is terjengett a levegőben, de akkor még nem foglalkoztam vele. Ötösével egymás mellé kellett állnunk, mert állítólag így könnyebben össze tudtak számolni minket. Végül is számolás szempontjából ésszerű volt. Attól féltem, hogy valamilyen papírral igazolnom kell, hogy ki vagyok. A többiek mondták, hogy náluk se mindenkinél volt papír. Az egyik női csoport időközben elindult egy épület felé. Nem telt bele egy perc és a mi csoportunk is indult, de minket másfelé tereltek. Gondoltam a nőket máshol szállásolják el. Kis idő elteltével beértünk egy nagy helyiségbe, ahol egymás mellett legalább harminc szék volt és mindegyik szék előtt állt egy nő vagy férfi ollóval vagy hajnyíróval a kezében. Minden székre ültettek valakit és nagyon rutinosan, pillanatok alatt megkopasztották. Rám csak rám néztek és intettek, hogy tovább mehetek, mivel az én hajam talán rövidebb volt, mint akiket most nyírtak frissen. Nagyon gyorsan ment minden mert, percekkel később már egy másik szobában voltunk, ahol azt mondták, a ruháinkat hagyjuk a földön. Azonnal Annát kezdtem el a tekintetemmel keresni, mert tudtam, hogy most biztosan lebukik. Ezt nem lehetett kimagyarázni. Ilyen megaláztatásra senki sem számított. Ott kellett hagynom az összes cuccomat a földön, ráadásul a megmentett memóriakártya is a dzsekim belső zsebében volt. Közben arra gondoltam, hogy ha mindent elszednek az embertől, akkor az csak azt jelentheti, hogy a jövőben már nem lesz rá többet szüksége. Nem tudtam miért kellett levetkőzni, de csak remélni mertem, hogy visszakapjuk a ruháinkat. Mindenki nagyon kellemetlenül és megszégyenülve érezte magát, ahogy ott kellett állni egymás mellett anyaszült meztelen. Először Dezsőt vettem észre, aki tőlem néhány lépésnyire állt. Előtte Anna, levetkőzve, az apja felé fordulva, mindenkinek háttal. Így úgy nézett ki, mint bármelyik férfi vagy fiú. Senkinek nem tűnt fel, hogy igazából lány, valószínűleg a magassága miatt, meg egyébként is volt mindenkinek egyéb baja, minthogy azt nézzék ki áll mellettük. Kinyitottak egy kétszárnyas vasajtót és megparancsolták, hogy mindenki menjen be.